Sokan mondják, hogy a motoros közösségnél nincs is összeszokottabb társaság, és hogy a szőrös külső meglehetősen lágy szívet takar. Nem is lehetne találóbban megfogalmazni, amit nap mint nap átélek a motoros haverjaimmal: egyedüli nőként a csapatban maximálisan élvezem minden szeretetüket, folyamatosan magamon érzem az óvó tekintetüket, ugyanakkor tudom, egyenrangú félként tekintenek rám a csapatban, akivel ugyanolyan jókat lehet bandázni, motorozni, mint a többi harcostárssal.
A múltkor is motorozni verődtünk össze a haverokkal (kemény fickók egytől egyig), ki-ki beszámolt élete fontosabb történéseiről, nosztalgiáztunk a legutóbbi találkozó kapcsán, majd megmutattuk egymásnak a legújabb járgányainkat, és meg sem álltunk az országútig. Csak úgy durrogtak azok kipufogók, repkedtek a kilométerek, lebegett a hajunk (és akinek volt, a szakálla is) a szélben – jó érzés volt kiadni magunkból az egész hét feszültségét, a mindennapok gondját-baját, és megérezni egy pillanatra a teljes szabadságot. A kiadós motorozás után persze jól esik a pihenés, sőt, különösen fontos, hogy megfelelő folyadékkal hidratáljuk magunkat, ezért ilyenkor rendszerint egy-egy kisbolt vagy kávézó teraszán kötünk ki az ilyen alkalmak után.
Nem volt ez másként most sem, egy szimpatikus, útba eső italozó teraszán helyezkedtünk kényelembe, és miközben ki-ki szürcsölgette a maga kis alkoholmentes sörét, jót derült az oda látogató fogyasztó vendégek meglepett arcán – rég láthattak ennyi bőrszerkóst együtt egy helyen! Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a gondolataim elkalandoznak, és azon tűnődöm, hogy is kezdődött mindez. A szenvedély, a motoros társaságok életérzése egészen korán magával ragadott: már tizenhat évesen arról ábrándoztam, hogy egyszer majd nekem is lesz egy csodajárgányom, amivel az országutakat fogom járni, és amivel úgy érezhetem, semmi sem lehetetlen, és amivel a világ legfélreesőbb pontjába is gond nélkül eljuthatok.
Persze amikor először előadtam anyáméknak a tervemet, hallani sem akartak a dologról, túlságosan féltettek attól, hogy rossz társaságba keveredek, vagy valami bajom lesz az úton. Nem csodálom: visszagondolva én is nehezen néztem volna ki a tizenhat éves önmagamból, hogy egyszer majd biztonságosan fog motort vezetni. Szeleburdi tinédzser voltam, kicsit kelekótya is, ráadásul nagyon törékeny testalkattal rendelkeztem – nem sportoltam, cserébe olyan vékony voltam, hogy a legkisebb szellő is könnyűszerrel odébb fújt volna, ha akar. Így hát azóta is rendkívül hálás vagyok anyáméknak, hogy a sokadik könyörgés után bizalmat szavaztak nekem, és hivatalosan is elkezdhettem motort vezetni tanulni.
Motoros jogosítványomat 125 köbcentin szereztem meg először – anyámék ezt tartották a legalkalmasabbnak arra, hogy kezdő motorosként biztonságosan vezessenek bele a motorozás rejtelmeibe. Utólag kimondottan hálás vagyok nekik, hogy lépésről lépésre, fokozatosan sajátíthattam el a motorozás fortélyait. A kisebb, könnyűszerkezetes kezdő motort mintha nekem találták volna ki – vasággyal is csak 40 kilót nyomtam, ezeket a járgányokat mégis könnyűszerrel és magabiztosan tudtam irányítani. Ráadásul a szüleim is nyugodtak lehettek, ezekkel a motorokkal ugyanis nem lehet komolyabban száguldozni, kisebb túrákat azonban már biztonságosan bevállalhat velük az ember lánya. A tanfolyam elvégzése után a motoros jogosítvány 125 köbcentire járt – mivel már betöltöttem a tizenhatot, és rendelkeztem alapfokú végzettséggel, egyedül a háziorvoshoz kellett elmennem a jogosítvány kiváltása előtt, hogy a vezetéshez az alkalmasságomat megállapítsa.
Nagy örömmel vetettem bele magam a motorozásba, szorgalmasan gyakoroltam, és a jogosítványom megszerzése után már a szüleimmel róttam a terepet – ők autóval, én motorral vágtam neki az útnak. Mivel látták, hogy egyre magabiztosabban kezelem a járgányt, két év sem telt el, hogy beadják a derekukat, és megengedjék, hogy a 125 köbcentiről nagyobb lóerőre váltsak, így hamarosan megszereztem az A kategóriájú vezetői engedélyt is. A motorozások alkalmával pedig számos barátra és segítőre tettem szert, akiket egytől egyig bemutattam a szüleimnek is, így ma már nem kérdés, hogy ha motorozni megyek, a legjobb társaságban vágok neki az útnak. Arról, hogy milyen egyéb dilemmákkal szembesültem, amikor először vágtam neki motorozni, egy korábbi cikkemben már írtam nektek, amikor a motoros felszerelésem megvásárlása felől kellett döntenünk, nézzétek meg azt is!